11 évet kellett várnunk arra, hogy a legnagyobbak egyike, a műfaj (lett légyen az akár keménykedés, akár csapkodás:)) korszakalkotó óriása, a nem csak az MTV-n, de a világon szinte mindenhol ikonként tisztelt Metallica ismét Budapestre látogasson.

Egy kis történelem

1991-ben alig egy órát kellett várni arra, hogy Budapest közönsége két olyan óriást láthasson egymás után a színpadon, mint a Metallica és az AC/DC. Igaz, két évvel a rendszerváltás után még sokkal nagyobb kuriózumot jelentettünk és talán nagyobb reményeket is fűztek hozzánk a nyugati világ képviselői, mint ma. Most, húsz év elteltével viszont már több mint 1 év különbséggel látogatott hozzánk a két banda. De nem csak ennyiben fordult a világ. 

A Metallica magyarországi debütálásakor pontosan egy órát kapott és fő feladata az volt, hogy előmelegítse az akkor még a népnek dedikált stadion közönségét Brian Johnson-ék előtt. Most viszont már önállóan is könnyedén (kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy napok alatt) megtöltötték a Puskás Ferenc Stadiont. Igaz, most is voltak jó néhányan, akik AC/DC pólóban érkeztek a péntek esti buli színhelyére. Részben nosztalgiából, részben a legnagyobbaknak tisztelegve a legnagyobbak előtt…

A leghosszabb évtized

Mit mondjak, alig tudtuk kivárni ezt a napot. Az évezred első éveiben voltak olyan pillanatok, amikor már azt hihettük, az MTK stadionban 1999 június 3-án memorizált képek lesznek az utolsók, amiket a zenekarról őrizhet emlékezetünk. A basszusgitáros Newsted kiválása, majd a frontember Hetfield elvonási tünetei kétségessé tették, hogy lesz-e folytatása a két évtizedes sikertörténetnek. A választ 2003 hozta meg. Először is a St Anger című lemez (ami sokak szerint a banda leggyengébb durrantása volt és egyetlen értékét éppen a létfenntartásban látják), de méginkább Robert Trujillo megjelenésével. 

Aki új színt, új életet vitt a zenekarba. Újabb 5 évet kellett várni a következő stúdióalbum (Death Magnetic) megjelenésére, ami még mindig nem teljesen győzte meg és kevéssé hozta lázba a Hammet riffeken és Ulrich taktusokon felnőtt generációk millióit. Mégis szeretjük, mert a hozzá kapcsolódó, 2008-ban indult World Magnetic Tour hozta őket vissza hozzánk.

Kegyelem

Az égiek nagyon kegyesek voltak hozzánk. Egész héten jogos aggodalommal olvasgattuk az időjárási előrejelzéseket. Bele se merek gondolni, hogy milyen lett volna, ha a pénteki özönvíz néhány órával később, vagy a szombati csapadék mennyiség bő fél nappal előbb éri el a fővárost. De megúsztuk… Vagy ha teljesen pontos akarok lenni, akkor azt mondom, viszonylag kevesen áztak el teljesen.

A külső kapun EU normák szerinti gyorsasággal és EU-konform körülmények között jutottunk át. Még jó szórakozást is kívántak a biztonsági őrökkel szoros szimbiózisban élő jegyszedők. Csak a következő akadálynál, a küzdőtérre vezető kapu előtti jelentős, viszont megmagyarázhatatlan tumultusban tértünk magunkhoz a meglepetésből. És amikor láttuk, hogy hiába a Toi Toi-erdő, vannak, akik nem veszik a fáradságot, hogy még 30 métert sétáljanak, inkább bent a stadionban mennek ki, az Ambulancia feliratú sátrat sem kímélve. Szégyen. Pont. Hu.

Ami ezen kívül még bent fogadott minket, egy fokkal azért kellemesebb meglepetés volt: meglepően jó előzenekarok, meglepően gyengén hangosítva. Nekem különösen a Volbeat jött be. Szívesen meghallgatnám őket testre szabott körülmények között. Amikor magam is, de még inkább a cucc és a stadion rájuk vagyunk beáll(ít)va. Gyors, az elvárásoknak megfelelően profi átszerelés, és 9 óra után néhány perccel végre eljött a rég várt pillanat. Egyre nehezebb eredeti ötlettel, igazán ütős intróval előállni a kreatív csapatnak, ha egy rock koncert közönségének adrenalin szintjét pillanatok alatt az egekbe akarják emelni. A Jó, a Rossz és a Csúf című filmből Morricone zenéje és Delli Colli képei (Sergio Leone rendezéséban) ilyen volt. Hibátlan. Ahogy a következő 120 perc is.